Egy arisztokrata Oroszországból

Az orosz agárnak nemcsak megjelenése, hanem múltja is kifejezetten arisztokratikus. Francia krónikák már a XI. században megemlítik a hosszúszőrű barzojt, I. Henrik és Bölcs Jaroszláv lánya, Jarovszlavna hercegnő házassága kapcsán. Számtalan írásos emlék bizonyítja, hogy az orosz arisztokrácia évszázadok óta tenyésztette ezeket a lenyűgöző vadászkutyákat. 1260-ban, az első cár idejében a novgorodi nagyherceg udvarával kapcsolatban említik a nyúlvadászatot barzojjal, mint a társasági szórakozás egy formáját. 1519-ben II. Krisztián dán király ajándékozott barzojokat a francia királynak. Rettenetes Iván (1533–1584) is nagy híve volt a fajtának, több száz barzojt tartott udvarában. 1635-ben született az első könyv a barzojról, mely a fajtával való vadászat szabályairól, mikéntjéről szól.

A német szerző Alekszej Mihajlovics cár (1645–1676) szolgálatában állt, az ő megbízásából írta művét. 1650-ben már mai értelemben vett fajtastandard is létezett a barzojról. Az orosz agár tenyésztése és a farkasvadászat az első cárok idejétől kezdve egészen a jobbágyság eltörléséig, 1861-ig az arisztokrácia nemzeti sportja volt. Hatalmas birtokokon, több száz jobbágy alkalmazásával folyt a barzoj tenyésztés. 1861 előtt, de még utána is, egészen az 1917-es orosz forradalomig, hihetetlen energiát és pénzt fordítottak a tenyésztésre és vadászatra. Valószínűleg egyetlen fajtába sem invesztáltak olyan hatalmas összegeket, mint azt az orosz arisztokrácia tette a barzojjal.

A távoli vidékekre különvonatokkal érkezett a vadásztársaság, a vagonokban több száz lóval, kutyával, sátrakkal, külön konyhával. Egy-egy vadászaton több száz barzojt is használtak, akiknek ugyanennyi foxhound és ember segédkezett. Miután a csapat, vagy jobban mondva sereg megérkezett a kiszemelt terepre, ahol farkast véltek felfedezni, térképeket tanulmányoztak, terveket készítettek, majd kezdődhetett a vadászat. A hajtóknak kellett felverniük a vadat a kopókkal, és az erdőből nyílt terepre űzni, ahol a vadászok lovon várakoztak, mindegyikük három-három orosz agárral (legtöbbször két kan és egy szuka alkotta a triót.) Amint meglátták a vadat, elengedték az agarakat, melyek képesek voltak elfogni, megragadni és leszorítva tartani a farkast, míg a vadászok a helyszínre nem érkeztek. A farkasokat megkötözték, majd a vadászat végén gyakran előfordult, hogy nem ölték meg, hanem ismét szabadjára engedték őket.

A napóleoni háborúk és a jobbágyság eltörlése közötti időszakban új, nyugati fajtákat is megpróbáltak keresztezni a barzojjal, ennek köszönhetően 1873-ban már nagyon kevés igazi, régi típusú barzoj létezett. Ebben az évben alakult a Birodalmi Szövetség, hogy megőrizze és továbbtenyéssze az orosz agár klasszikus típusát. E társaság tagja volt Miklós nagyherceg, az akkori cár nagybátyja és Artem Boldareff, egy igen vagyonos földbirtokos is. E két férfiú vezetésével a Szövetség tagjai minél több régi típusú agarat kutattak fel, és a tenyésztés során megpróbálták megőrizni ezt a típust.

A típus meghatározása igazából nem könnyű és egyértelmű feladat, ugyanis az oroszul gyorsat jelentő elnevezést szinte ugyanolyan tág értelemben is használták kutyákra vonatkozóan, mint angol nyelvterületen a „hound” szót. Ráadásul egy olyan hatalmas országban, mint az orosz agár szülőhazája, a különböző régiók kutyái valamelyest alkalmazkodtak a helyi terephez, klímához illetve vadászati követelményekhez, így az állomány messze nem volt homogén megjelenésében. Egy-egy hatalmas kennel tenyésztőjének gyakran saját elképzelése volt a fajtáról, melyet nem kívánt feladni. Ez a korabeli heterogenitás napjainkban is érezteti hatását.

Bár még napjainkban is vadásznak nyúlra és rókára orosz agárral, a fajta eredeti funkciója a farkasvadászat. Az 1800-as években azonban már elkezdett csökkenni a farkasállomány, a nyúl- és rókaszőrme iránti kereslet viszont egyre nőtt, így természetesen ezekre a vadakra is használták a barzojt. Ráadásul nemcsak arisztokraták tartottak agarat, hanem jóval szegényebb emberek is, akiknek egyszerűen a mindennapi megélhetéshez volt szüksége a nyúlhúsra.

Peter Semcsenkov hosszú éveket töltött a fajta eredetének kutatásával, és egészen a XV. századik tudta visszavezetni a barzoj(szerű) kutyák származását. Sajnos nem számított politikailag korrekt tenyésztőnek, így kutatásait leállították. Ennek ellenére több kortársa is egyet értett azzal, a barzojt elsősorban farkasvadászatra használták. Sőt, egy 1867-es cikk szerint az orosz agár még a medvével is képes volt felvenni a harcot!

Egy 1890-es cikk arról számol be, hogy sok orosz erdőt szinte elárasztották a vaddisznók és medvék, de e gyors és erős kutyák sokat segítenek visszaszorításukban. Newcastle hercegnője maga is kedvelte az orosz agarakat, sőt rendszeresen publikált a fajtáról, de nem csupán orosz szerzők műveit ismételte. Az Our Dogs 1899. január 14-i számában jelent meg egy igen érdekes cikke az egy évvel korábban Oroszországban tett látogatásáról, melyet azzal a kívánsággal zár, hogy reméli, hamarosan visszatérhet a fajta szülőhazájába, és igazi farkasvadászatok tanúja lehet még.

Napjaink orosz agara nem sokban különbözik őseitől; ezt korabeli felvételek is tanúsítják. Külleme és nemes jelleme egyaránt szinte változatlan maradt. Bár egykoron elsősorban vadászati képességeit tartották fontosabbnak, szépségére és temperamentumára is figyelmet fordítottak. Bár a barzoj életkörülményei rengeteget változtak, napjainkra is igazi arisztokrata maradt.

E.A.